1.
Neonok fényét a köd
elrejtette, orrukig se látnak
a villanyoszlopok, kirakja
szűzies kristályait a fagy,
fehér szoknyát húznak
a pőre útszéli bokrok,
s mint drága ékszert,ágaikon
viselik a fák a sűrű zuzmarát.
2.
Megint köddel szab határt
szemeimnek a végtelen,
öt méternyi a táj.Kopár
árokpart, s fatörzsek morcos
börtönőrei kisérnek,
kabátjukon pára derez,
tompán koppannak lépteim
az út foltos jégtestén,
mintha tejben fürödne
az egész világ,
mintha vajba vájnám
egyre mélyebbre önmagam.
3.
Azt idézgetem;
azt az egyetlen,
gyűrűsujjadtól
alig hosszabb,
áttetsző és keskeny,
azt az inggalléromnál
hátam közepéig
becsúsztatott
jégcsap hidegét,
azt idézgetem én.
4.
Tél van,friggyel és faggyal
csiszolt fémes éjszaka,
Prométheus-lopta drága tűz
lángja szobám falán imbolyog,
mint megannyi angyal
tékozló tánca: fellobog,
suhint egyet odakint ostorával
a szél,csöndre int,szívem
ajtaján kopogtat magányod,
beengedlek,s ölelsz már megint.
