Hideg közönyből szemfödőt kötöttem
Mögéje rejtem fáradt lelkemet
Hideg közönynek nyirkos szemfödője
Magába burkol, elföd, eltemet.
Mi van még hátra? Egy lökés a ködbe,
melyre november csókja ráfagyott -
- Dobjátok már a földet rám, ti élők,
Mit késlekedtek? Én halott vagyok.
Tiétek a fény és a hang Tiétek;
Reátok bízta önmagát a Lét.
A napsugáros nyárnak boldog álma
Fölétek szórja százszínű tüzét.
Szerelmet áraszt holdsugáros éjjel,
a vágy viharja lángol és lobog,
Mámorba fúl a reszkető ígéret
- Ti boldogok, ti százszor boldogok! -
Enyém a köd volt és a szívszorongás
Amerre jártam elborult az ég.
Tűnődve néztek rám a szürke bércek
S kiáltó szómat vissza nem verék.
Virágok kelyhe meg nem nyílt előttem,
Szívembe egy se szórta illatát -
- Elhull a föld is, hol fejem lehajtám.
Felhő futott a holdas éjen át.
Szerettem én is, lelkem álmodása
Remegve várt virágot és tavaszt,
Első volt a poézis kék virága,
A szennyes árvíz elrabolta azt,
Majd jött a lány-ajk mámoros varázsa
Reám lehelt és szertefolyt legott -
- Végső szerelmem volt a büszke Élet,
De az kicsúfolt, megcsalt, elhagyott.
Ó boldog álmok balga álmodója!
Mi van még hátra? Éjfél és közöny.
Hit és remény - bárgyúk vigasztalása -
Te megtagadtál, nincs hozzád közöm.
Az én lelkemhez méltó, hogy lemondjon
A boldogságról, melyről álmodott -
- Mert joga nincs a boldogsághoz annak
Ki szereti a gyilkos bánatot.
