De szép volt az az éjszaka!
Az égen sűrű csillagok,
s a sétatéren
gyér lámpák égtek.
Nyár volt.
A hold,
mint valami érem,
lógott a csönd kék felöltőjén,
a fák fölött.
– Két bogár összeütközött. –
A lombokon víg szellő lebegett,
halkan tereferéltek
a levelek,
s a levelek közt ott guggolt,
hallgatózott vigyázón,
talán még fénylett is
a gyönge villanyfénybe,
mint parányi harmatcseppek szoktak –
a béke.
Egyszóval: tökéletes,
mondhatnám, versre érdemes volt,
mi több – a villanyt kivéve –,
mintha
régi nagy költök verseiből,
azok mértékére
készült volna az egész éjszaka.
Ültem egy padon.
Mellettem párok sugdolóztak.
És az sem volt mai,
ahogyan néha el-elvillóztak
kuncogásaik apró szentjánosbogarai.
No, költő, – biztattam magam –
századom hű fia!
Hát nem hangol versre
téged is
ez az éji harmónia?
Keresd csak, kutasd,
s megleled,
mivel gazdagabb s kevesebb,
nemcsak a század,
de a perc is egyik a másiknál,
újfajta, igaz mondandót
éppen te ne találnál?…
Így virrasztottam én,
s velem az éj,
(titkokat ringatott mélyre). –
Hirtelen megállt a hársak lélegzése:
Sóhajtott valaki…
legyintettem.
Máskor is szoktak, régen is,
s valószínűleg fognak is,
még a kommunizmusban is,
a szerelmesek sóhajtani.
Tudom, a sóhaj meg nem halhat,
bármily rövidke legyen az,
száz év múlva, ezer év múlva,
mindig lesz szerelmes kamasz,
lesz lány, aki a csók után
sóhajt, mint itt az iménti,
de ezt a sóhajt már soha senki,
soha más meg nem ismétli.
És támadt bennem szörnyű becsvágy,
amilyen talán senkiben:
ezt a sóhajt, ezt kellene,
s hátha
sikerülne is átmenteni
a halhatatlanságba.
