Légy ma párnám és takaróm. Didergek.
Bárgyu volt a nap, hideg, émelyítő.
Fedj be, védj meg, hadd bujok úgy szivedre,
mintha fiad, nem
kedvesed lennék. Koszorúzz karoddal,
fojts, folyondárom, levegőt se kapjak;
légy komoly mégis: ne gyönyört, ne vágyat –
adj nyugodalmat.
Úgy csavargattak sunyi kóklerok, mint
rádiógombot, gonoszúl, egész nap.
Hol találjak mást, aki tudja hullám-
hosszamat, édes?
Elvadítottak. Szelidíts meg, oldj fel
kínzatásomból. De szavam ne kívánd,
jobb, ha nem faggatsz. Remegek, csikorgok,
fájna beszélni.
Bár lehetnék – tedd, legyek – én a gyengébb,
fáj a gyötrelmes tudat, őröl, éget,
oltsd ki! Hagyd, haljon meg a férfi bennem
erre az estre.
Nézd, gyerek lettem, kit ijeszt az árny is:
képzelődik, fél az üres szobában,
ámde csontrácsán a fogaknak egy hang,
annyi se tör ki.
Gyújts világot, szítsd a szenet, melengess,
szép szemed gyújtsd fel, szelid éji lámpám,
szörnyeim hitvány seregét derűddel
– dermedek – űzd szét.
Csak te menthetsz meg. Melegíts, borítsd rám
testedet, lepj el puha csókjaiddal,
s óva ringass át az időtlen álmok
szürke vizére.
