Nem is velem -
csak szívemen
időz a két rokon elem:
a félelem, a szerelem.
Együtt fakad,
párban szakad
az öröklét, a pillanat -
teremt a pillangó s tagad.
Egy perc, s a por
megsejti, hol
vajúdik szirmot a bokor
méhében a zárt rózsasor.
Bár én vagyok
a test, a tok -
hogy őrizzem a két okot,
mely lombik szívemen ragyog?
Sejtem: hibás
a hallgatás,
e végtől végig rianás -
szívem nem méri senki más.
Mit ér, ha két
hang hív, s felét
a némaságom zúzza szét,
felét a meddő messzeség?
Vagy így halad
a lét alatt
minden megkettőzött alak -
s minden igazság másolat?
Mit őrzök én
hideg, tömény
félelem pincerejtekén?
Szerelem lehet-e remény?
Aki zuhan,
az hontalan
lehet-e? Föld titkaiban
nyugszunk meg mindannyian.
