Mondhatok-e még valamit,
ami már ki nem mondatott?
A fáklya szava felnagyult
lézersugárzás-harsogássá.
Beleüvölti a mindenség
arcába, hogy itt emberek
egymást éltetve-ölve is,
gyötrik Földjük, ez árva bolygót.
Szívem hiába vetném hídnak,
át a fekete ingoványon,
mert a túlpart se ellentéte;
folytatása az innensőnek.
Azt várják, akkor mondjak igent,
amikor éppen nem-et érzek,
s hajtsam meg lelkem lobogását
jégmosolygású élőszobrok
hatalma előtt zúzmarásan.
Hallgatok hát, s mint szegényasszony
gyűjtött rőzséjét roskadt vállán,
viszem terűm, a fényből gyűjtött
rőzsém, és az is széthull lassan,
szálanként, de még hiszem azt, hogy
lesz, ki utánam összegyűjtse.
