2012. augusztus 4., szombat

Hollósy Tóth Klára

Nyár van

„S te mi volnál föld, ég, tenger árja,
hogyha az emberálmú képzeletnek
nem rád meredne hallgatag magánya?"

Percy Bysshe Shelley


Izzó acélkohó a nap megint,
nyár van újra, csókokat termő nyár,
mint forró tenger magába merít,
kalászosokat lánggal koronáz.
A végtelen tűz bűnöket izzaszt,
szikrázva izzik, porzik a homok,
láng-fehér gyöngyházboltozat tikkaszt,
fojt a kábulat, lobog a pokol.

A lüktetés szinte forr a nyárban,
tikkad a föld, színeket gőzölög,
forróság vibrál a nyílt világban,
liheg a lég, szomjasan hömpölyög.
Vakító villódzással ég a fény,
szikrák káprázó, vad tüzű tánca
a végtelenség kék felületén
lázítanak újabb szomjúságra.

Peng a hőség, lankad a lomb, alél,
a levegő béna, rezzenetlen,
napi feladatát oldja meg a kéz,
s ami fontos, jóvátehetetlen.
Mi maradt? - a visszahozhatatlan,
a mozdulatlan, megválthatatlan,
az, ami végleg elmondhatatlan,
visszhangok a hallójáratokban.

A soha visszafordíthatatlan,
a múlton csüggő, döcögő napok,
az éjszakák titka, bonthatatlan
kínja ezer sugárban felragyog.
Barlangmélyi csendben a némaság
a múlt tűnt varázsát sokszorozza,
mint az alkonyodó nap sugarát
a messze - ringó tengerek fodra.

Kétkedések közt döcög a muszáj,
szédül a jelen vasmarka között,
„ nem lehet" szűkíti a láthatárt,
mint szomj a vágyat két korty között.
Fényzuhogás az izzótüzű nyár,
forrva kavarog a völgy ölében,
pattogó szikráin már száz varázs
készülődne újra útra készen.

Nyár van újra, nyár...és bánatkönnyek
hullnak az ígéretes napokra,
acélsúlyával virraszt a lélek,
mint kómában a tágult pupilla.
Az idő most viszonylagos béke,
mint vadvízen ringó könnyű csónak,
rajta a száraz ágnak nincs fogódzó,
nincs megtartó ereje a szónak.