2012. május 11., péntek

Paszternák Éva

Viharban

Megsérült füllel a csendre rogyok,
elfogad talán, a burkába vesz,
sok zörgő felleg, mi esőt zokog,
és ellenem bőszen viharba kezd.

Hosszút lép csendem és belém karol,
viszi a súlyomat gyepszőnyegen,
minden villámban a földig hajol,
ők visszazörögnek fagy-hidegen.

Furcsa pár vagyunk a dúlt ég alatt,
hasztalan kopogunk álmok előtt,
harsognak túl az ázott madarak,
szél-fiak rázzák a vén háztetőt.

Bennem meg árván, sötét hús között,
az erek vonalán nyargal a vér,
vörösen, kéken a csontok mögött,
míg lélek-falak közt aludni tér.