2012. május 11., péntek

Kiss Tamás

A végső szó keresése

Már csak azt írnám, amit nem lehet.
Nem lehet, mert nincsen arra szó.
Nem lehet hát papírra írni se:
a mindenségbe mártom ujjamat,
égre írok titkos jeleket.

Minden reggel egy dallammal kelek,
honnét jönnek, magam se tudom,
szimfóniák és kopott slágerek
jönnek fel, és szégyellem magam;
de lám, ilyen köröttem a világ,
dühöng, nincsen üzenete már.

Kinek kell ma a kimondhatatlan?
kinek kell már a kimondhatatlan,
ki ért hasztalan szenvedélyeket,
verset, szívrehangolt éneket,
nincs édes kín, hogyha szeretünk,
a kéz jár csak a megfoghatóra,
s a csalódások pénzre válthatók.

Nekem nincsenek veszteségeim,
miket csak úgy világgá kiáltsak,
messziről intenek a démonok,
és csak az ismeretlenre figyelek.
Akkor ébredek, ha szól a kakukk
negyed hatkor: hányat szól vajon,
mennyi még hátra hetvenhét után?

Eltűntek a Mene-Tekel tűzjelek
a panel-falakról, elszürkült az ég,
hallgatunk, ha felsütnek perceink,
nem szabad elárulni önmagunk,
hogy mesterségünk kisujjunkba’ van.

Ha jönne érzés, felsütne a Nap,
vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,
hallgass, rejtsd a mélybe magadat;
híred-hamvad, se a nevedet
ez a kor már nem jegyzi sehol.
De ha azt a végső szót megtalálnád,
mondd ki, azt majd megőrzi az idő.