2012. május 17., csütörtök

Fülöp Kálmán

Ars poetica

Engem a versek úgy ölelnek,
mint alkonyat a naplementét,
árnyak a fényt, fények a csendet,
szétomló haja asszonyom keblét.

Illatuk kéj s bűvös szivárvány,
barackvirág-csend tavaszi fákon,
s a rügyben bomló érzelem,
felzokog minden ébredő ágon.

Nem álmodom a rímeket,
csak úgy maguktól összeállnak,
s mint alkonyszínek naplementén,
igazi idillt muzsikálnak.

Én ők vagyok, ők bennem élnek,
önzetlen, ritka szellemek,
s az űrt, amely csapong a térben,
kitöltik csodás elemek.

Engem a versek átkarolnak,
sétára hívnak igazi fényben,
és ritka az a pillanat,
amikor elalszanak az éjben.