2012. április 11., szerda

Szilágyi Hajnalka

Se

Ágak közt halkulnak
a tegnapot meghajlító bús szelek,
az éjszaka és nappal közt
a tejút csak elképzelt híd.
Kizuhanva egy megálmodott
színes örvényből, mint vadat kereső,
éhes sólyom, beléd kapaszkodom.
Tüdőm kitágul, lélegzetemhez
formállak, a világot
vetkezem köréd, széthullott
tollaimból a Hiány gyermeke
fészket ágyaz az alkony ölén.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Betűk közé rajzolom
törékeny csendjeimet.
Neked nem hazudhatok,
csak magam ellen élhetek,
szavak közt lélegzem…
a versekből kizuhant
reményt keresem.


Felettünk csöndesen sír az éj,
árnyékunk meredek falakon kúszik.
Húsomat rágja a gondolat,
követsz, ölelsz
ziháló szívem befele fordítom,
arcomat torz sóhajok
rajzolják át a tükörben.
Ünnepek, hétköznapok...
az idő összefolyik mögöttem,
messze járok már álmaimtól.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Világon túli mélységekben
sírnak a szavak,
gondolatjelek közé
boldogságot dadog a szív.
De a vers szétszóródik,
hallgatásba fészkeli magát.


Sejtjeinket körbefonja
a megáradt hajnal.
Más idők, más világok
riadt lelkei lebegnek felettünk,
hús-vér árnyak kucorodnak
a sehol-föld hideg tenyerén.
Körülöttünk néma folyómedrek
tágulnak, mélyülnek,
égre lombosodó fákra
szomorodik a reggeli fény.

Melléd ülök.
Hallgatsz, hallgatlak.
Neked nem hazudhatok...
Látod, ma sem lesz feltámadás,
se holnap, se holnapután,
se kereszt, se menet, se vers,
csak az éjszaka vásznára
szögelt napfogyatkozás.