2009. október 29., csütörtök

Káli László

Érintés nélkül

Távolról úgy látszott, mintha az égbolt simulna
a hegyek hátára, lábait a völgy ölelné magához.
A Nap bár elbújt a hegygerincen alvó fák közé,
búcsú sugaraiból ezerszínű, csodaszép palástot
terített a Földre. Ott álltunk, Te meg én, néztük
a távolt, miközben vállunkra terítette szárnyait
az este. Álltunk csendben egymás mellett, nem
érintettél, én se Téged. Most pihentek vágyaink.
Csak lelkünk simult egybe, álmaink ölelkeztek
a végtelenben, túl minden határon. Lábunk alól
az út messzire futott kanyarogva. Át a völgyön,
túl a hegyek csipkézte látóhatáron, s bizonnyal
egy másik völgyön s hegyeken át a végtelenbe
talán. Hiszen a hegyek után mindig síkság jön,
s aztán megint hegyek, végül végtelen tengerek.
Akárcsak létünk. Bánatra öröm, s aztán könny.
Távoli kis templom harangjának hangjait hozta
az esti szellő felénk. Különös dallamot zenélt!
E dallam épphogy hozzánk ért, futott is tovább,
a dombon át, s nekünk megint a csend beszélt.
Egy pillanat volt csupán ez az egész. És mégis,
mintha mindöröktől s mindörökkön tartott volna.
Talán csak a vágyak s az álmok jártak bennünk
násztáncot, s vált időtlenné tegnap, ma, holnap.
Mintha mindörökké élne s mindörökké tartana
így bennünket a létbe, s mindig így állnánk ott,
egybesimulva egymás mellett, mint miképpen
ott távol, égbolt simul a kéklő hegyek hátához.