Tücskök talicskázzák már
a tömbsötétet –
nyikorog gerincem is
ekkora súlytól.
Fölissza az árnyak
szivacsa a zöldet,
diófákban szunnyad
jövendő bútor.
Padon mélázok,
badacsonyi fények
jánosbogarazzák
szemem homályát.
Elcsitul az élet,
de a fények élnek!
apró hang-szigonnyal
szívem szurkálják.
Bozsdul is vérem,
futósan iramlik,
mint ha hullócsillag
az eget karistolja.
S jön föl a hold, mint egy
jelenés! Akár ha
szívem holdasodnék,
s elbitangolna.
