2012. március 6., kedd

Zsiga Lajos

Tavasz

még álmodik szemed a párás felhők alatt
míg az erdőben a szél sóhajt, ringat
délcegen kihúzza magát az ébredő pirkadat
mint balga ficsúr, ki készül az első randira
mikor majd szőke hajad a szél kibontja
ó tavasz édes tündér mindenki csókod imádja
lehetsz te nő, imádott anya az élet csodás pillanata
téged imádlak, s ha vérzik szívem csókod a gyógyírja
ölembe ülhetsz idők megkínzott asszonya
bár arcod élettől dús szemedben emlékek dúló harca
csitítanám én háborgó folyóid vad hullámait
gátként feküdnék a tomboló viharok elé
de csak lelkem és szívem nagy testem a törékeny életé
lelkem öltözik ünnepbe s szívem az örömé
mert tudom, te eljössz a virágok ünnepén
s kézen fogod, az elesettek s a szenvedők lelkét
te felöltözteted a természet koldus seregét
gondoskodsz a tieidről szivárvány ruhákkal
míg az ember letépi a másikét s megvetve kiált
ez is… ez is … ez is az enyém korbács nyelvéből
méri kíméletlenül a sorstalanok fekete bélyegét
talán te hozhatsz békét szerelmem tavasza
rügyet bontó csókod új életek rabja
hiába zengi a passió dallamát a böjti vad szél
letérdel az ember a bűnbocsánatért
Tavasz! ó lopj az emberek szívébe békét!