2012. március 6., kedd

Serfőző Simon

Őbennük bíztam

A pusztázó szelekben bíztam,
ha elmentek is – visszajöttek,
másnap is még
a közeli árokparton ültek.

A földben bíztam,
amelynek melegéhez odabújhattam,
az égi világban, amely szabadjára
engedte tekintetem,
közelebbről lássam a napot,
a mindenséget.

Őbennük bíztam
a gyökerekben, indákban,
amelyek a levegőben is megkapaszkodtak,
s a kövekben, égitestekben,
nem a mosolyokban,
amelyek sokszor
inkább vicsorgások voltak,
nem a szavakban,
hisz hányszor becsaptak!

Helyettük a füvekhez,
fákhoz fordultam,
az irányt mindig fölfelé mutatták:
támolygott a magasság.

De akkor is: neki a meredeknek!
Nem amerre összefonyorodtak a fények,
s virágpor helyett korom szállt.

Mindig őbennük,
a tavaszban, nyárban bíztam,
hogy elhengerítik a nehéz követ,
felsüvöltenek a gallyak, levelek,
fel az ábrándok,
s megindulnak mind az egek.