Hajat mosnak a fűzfák.
Szép sörényüket bemártják a folyóba,
És nézik a rezgő tükörképet,
Miközben szemüket csípi a hab.
Ott állunk a parton,
Gyökereink összefonódnak,
Lombjaink szétterülnek.
Erős sodrása van a múltnak,
A hordaléka ránk rakódik.
"A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani."