2011. május 6., péntek

Varga Nóra

Néha

Néha még álmodom a házról,
hol gyermekhitben éltem én,
gyermekarcom tünde-álmát
elnyelte a messzeség.
Néha látom nagyapám arcát;
az öreg, árkolt pergament,
idővéste márványarca,
bölcsességgel erezett.
Néha még álmodom a szélről,
melyben hajlong karcsú nyár,
körte, birsalmafa lombján
újra át- meg átszitál.
Néha ma is érzem azt a
régi málna-illatot,
melyet a vén kosármélyről,
kérges tenyér adhatott…
Néha még álmodom a napról,
bágyadt tánca andalít,
mikor lusta délutánon
a kert illata elkísér.
Rózsalugas hűs árnyában
megpihenve zöld padon,
fejem hajtva nyár ölébe,
bús, őszi dalt dúdolok.
Néha még álmodom a csendről,
mely lelkemben felzokog,
álmodom önzetlen szépről:
távoli, égő csillagok.