2011. május 6., péntek

Kocsmárszki Luca

Behunyt szemmel

Ha behunyom a szemem,
nem bánthat már senki.
Talpam belesüpped a homokba,
rám mosolyognak a szilvafák
s érzem a múltam.
Itthon vagyok újra.
Otthon vagyok;
Integet a rés a kerítésben,
hívogat a szőlőlugas,
a mászóka hangosan felkacag.
Nagyapám keze simul
könnytől forró arcomhoz
s hangtalanul ordító
fájdalom vár választ;
-Papa, mondd, miért olyan nehéz?-
A homok finoman pereg
lábujjaim között,
a szilvafák már alszanak,
én halkan suttogom:
-Úgy lesz.-
Nagyapám keze letörli
utolsó könnycseppemet.