2011. április 28., csütörtök

Markovics Anita

Fohász

Voltak kazalra hányt, végtelen napok,
amikor még nem ismertem, milyen
szemedből és ujjbegyedről a kegyelem;
akkor még nem mertem magamat veled együtt remélni -
inkább szürke poklok füstjébe bújtattam arcomat,
pedig már a kezdetektől kívántalak látni,
mert a napszítta, porló, kérges föld nyomta lelkemet;
és amikor végre egyszer felém lebegtél,
akkor túlcsordult minden íz a számon,
bús reményeim kitágult, szabad illatban fürödtek -
ez volt a vágy, a csók, az ölelés,
amikor végre eléd térdepelhettek mind a napok
kegyelmet kérni
nélküled leélt vétkeimnek.