Csak egyetlen egy nap lenne,
mikor semmit sem számít
ki vagy te,
ki vagyok én,
hova és minek születtünk,
csak úgy,
minden indok nélkül
feküdhetnék melléd,
becsukná szemét a tegnap,
és a holnap sem várna
állandóan a küszöbre állva,
figyelném a szád,
mint fűzi egymásba a szavakat,
s csodálkoznék miképp válik
többsoros gyöngysor belőle,
talán az enyém lehetne,
vagy nézném a csendet,
ahogy a párnára lágyan lehull,
de tudom ez is
egy olyan illúzióba mártott ábránd,
mint amikor azt hiszem,
a mézillatú fehér virág
örökké ott marad a hársfán,
s nem jön el a pillanat,
mikor szirmaival csipkét hímez
a fű közt rejtőzködő föld arcára
milyen jó volna,
ha Isten engedélyt adna
a vasárnapi vasárnapra,
hiszen erre vágyik a lélek,
s ő küldte a vágyat,
üljön szorosan melléje.
