2011. január 23., vasárnap

Fövényi Sándor

Hol vagy?

Mondd, hol vagy Te, ki mindig szavaiddal itattál,
ha szám a némaságtól sivataggá vált,
már szólnék hozzád, de félek,
csendem homokdűnéi betemettek,
és a szél szétfolyó vászonba csavarta tested.

Tudom, szemed kút lett a romos vályogházak között,
mélyéből a vándorok emlékeinket merítik fel,
és csodálkoznak, hogy szomjukat nem oltja,
hanem izzó parázsként égeti torkuk,
hiszen minden éjjel beléd hullnak a legszebb csillagok.

Én majd út leszek, amiről azt hiszik, hozzád vezet,
de csak a lila alkonyatból álmodok sikoltozó oázist,
és a pásztortüzeknél rettegve mesélnek labirintusomról,
hogy az égbe ér, aki rám lép,
de ez is illúzió, lebegő délibáb a sárga dombok fölött.

Ha majd mindenki elfelejt, remélem, megtalállak,
akkor újból emberré válok,
őrjöngve, ujjaim húsig tépve tükrödig ások,
és ismét megitathatsz, de most nem kell szólnod,
csak fogadj be csillagjaid közé.