2010. november 25., csütörtök

Pilinszky János

Őszi csendélet
/részl./

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel,
egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám.
A dallam elakad, de még nincs vége teljesen,
átcsúszik az utolsó ponton,
kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben.
A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról,
a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár,
a mezőről is elkívánkozik a széna.
Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés.
A táj kifosztva, könnyes és ideges,
egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában,
aztán hátraveti fejét, rázza a sírás.
Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs,
ha még kinn felejtették a fán,
de ez a szorongás egyszeriben megenyhül,
ha tálba kerül az asztalon.