2010. november 30., kedd

Al-saig Emília

Mennyi...?

Mennyi álom és fájdalom fér egy kézbe
halántékra szorított ujjak közé?
Hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél...
Ez maradt nekem, csak hamu és pernye
kormos szív, erőtlen, könnyes szó
és éhes ajkam folyton enni kérne
élet-morzsát, s lelkem vigasztaló
ölelésbe bújna, ha lenne, ki karoljon...

Ha lebomlanának csendből szőtt falak
melynek cserepeit görgeti a nyelvem, végre
porba hullanának az átlátszó szavak

De ma, csak éhemet vonyítom jóllakott sötétbe
míg torkom felvérzi a választalan miért
és hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél...
Mondd, mennyi álom, s fájdalom fér egy kézbe
halántékra szorított ujjak közé...?