2010. június 19., szombat

Török József

Homokóra

Az arc, mely reggel a tükörből néz vissza rám,
már túl van a fél életét leélt ember rettenetén,
s az őszülő halánték mögül csendes,
füst színű gondok tekerednek elő,
tapogatózva, nem heves ifjúi tűzzel,
mint hajdanán, parázsfaló,
táltos kiscsikó koromban,
tavasszal, ha kinyílt az idő,
s a rétre szalasztott a zsongó ifjú vér.

Fogy a fény.
Már szemüveggel toldom meg a közelt,
s a távol sem válik el tisztán a horizonttól,
zörögve jön elő az emlékhad a múltból,
s elhaló árnyaik között
Ariadne elejtett fonalát keresem,
de fennakadt az valahol a negyedik ikszemen,
- s tétova léptemtől zeng a labirintus.

Fogy az időm is,
pedig olyan se' tél, se' tavasz az, ami odakint vár
a csóka-daltól meghintett fák fölött.
...megállt az idő két óralap között,
és ő sem tudja, meddig küszködött
bennem a holnapra mutató irány.

Talán így van jól...
Talán a semmilyen idő
csalt homályt a szemem elé,
nem tudom -
de zörgess, ha nagy a csend,
s a párnák felé hajtom
megkarcolt homlokom.