2010. június 21., hétfő

Kányádi Sándor

Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
– Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. –

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
„Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?” –
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!