2010. május 23., vasárnap

Szeitz János

Visszafelé az úton

Elindulok,
visszafelé az úton.
Lassú léptekkel,
az egyszer már volt bizonyosságba.
Lassú léptekkel, hogy
felfedhetetlenül takarja
az elhagyottat feledésbe,
visszafelé az úton.
Így, csak így sötétül
a halál jöttéig a felejtés:
az élet felejtése.
Visszafelé az úton:
a fájdalmakból vissza a reménybe,
az elutasításokból vissza a bizakodásba,
a lettből vissza az örömvárásba.
Visszafelé az úton,
A nyár világfelejtő aranyába,
a nyár világakaró zöldjébe.
Vissza a kamasz éjszakákba,
a tücsökzenébe,
a sejtekbe szivárgott harmóniákba,
színekkel, szavakkal, zenékkel.
Visszafelé az úton,
a szavak rejtekébe,
a sejtésbe és a jelentésbe:
feltárt mélységükbe,
a láthatatlan lélek világba,
és fel a horizont fölé,
eloszlani benne a fénnyel,
együvé válni bűvöletével.
Visszafelé az úton
az egyszer volt rétekre, erdőkbe,
a gyöngyszirmot hullató akácok
lombja alá,
a gyermekláncfű bóbitái közé.
A dél csendjébe suttogó kalászok
hullámzásába.
A mezei utak csillámló szekérnyomába.
Visszafelé az úton,
A nyárba, a nyárba, a nyárba,
Ahol először megálmodtalak.
És tovább,
a születés előtti nem-létbe.