2010. május 10., hétfő

Kovács Anikó

Hiszed-e...?

Hinnél-e nekem, ha elmondanám
hogy ma délben, a zománcos-kék égen
angolkeringőztek a fellegek,
déli álmodásom egyre mélyült, édesebb lett –
s kipányvázott szívem
az öblített égi kékben
csakis lényeddel töltekezett...?
Hiszed-e...?
Néztem őket, magamban szóltam hozzájuk
a vén hegy és a budai háztetők felett,
s elmúlt napjaink szép mámorából
két kézzel szórtam a tűnő perceket,
legyenek ők is – mint én - boldogok vele…
Végül mégis mind itt maradt nekem.
[...]
Pedig jajdul a nappal, az éjszaka rettent,
s ha lelkem végre álomba hajol,
két karod rámfonódik forró öleléssel,
és már nem törődöm semmiféle nesszel,
minden gond elszáll, - el, nagyon messze...
a békélt, hűvös reggel karjaidban talál,
nem gondolunk a kényszerű, fájó elválásra,
csak elfogadjuk, mit kínál e szép halál:
ha azt mondom: várlak...Így szólsz: várj csak…
Nyugalmat így nyerek, - boldog álmom adja,
majd olykor szépséges, szent káprázat vakít, -
zárt pilláim mögött vad lángok izzanak,
és lágyan simítom arcod kedves vonásait.