2010. május 18., kedd

E. Kristóf Györgyi

Soha sincs hiába

Rég nem számolom már a koppanó
esőcseppeket az ablakon,
végiggördülnek lassan, hagyom,
hogy az idő, időtlen rohanó

útját járva néha megálljon
– s bennem éled a pillanat, mint szó
a versben ha érint, ha szép, ha jó,
ha fáj – és szüntelen formáljon

a testet adó örök végtelen,
bennem börtönbe zárva, védtelen
nyitok ezer ajtót a világra,

mert soha sincsen úgy, hogy hiába
kiáltod szélbe ébredő dalodat,
ha benne árad végtelen önmagad.