2010. május 12., szerda

Bartalis János

A vers mellett

Nem a versben élek,
csak a vers mellett.
Nem ad az élet kegyelmet.

Pillanatok vannak csak: percek.
Halvány kis, fájó remegések.
Villanás, mely megrezeg bennem.
Mint fénysugár, átfut lelkemen.
De aztán vége, vége már.
Elkattan az aranyos zár.
Sötét lesz újból, mély sötét.
Illan a bűvös tündérkép.

Nem a versben élek,
csak a vers mellett.
Hiába jöttök
tavaszillatú hegyek.
Alkalmak, tervek,
reménységek...
Szűz szavak –
a mélyből bukkantok ki,
miket emberajk
még nem ejtett ki.
Ősdalok!
Szárnyak!
Képzetek!
Hiába jöttök, hiába.
A perc elfut, a drága.
A lelkem fájva megremeg.
Én most verseket feledek.
Meg nem született új-új verseket.
Soha nem ismert tavasz-ízeket.

A boldogság csak addig tart,
míg enyém vagy, drága pillanat.
Míg munkába megyek szaporán.
Siető emberek közt az utcán.
És felrajzik bennem minden szép.

De mint aranyháló,
szétfoszlik, szerteszét.

De nem, de nem, az nem lehet.
Ki született, megölni nem lehet.
Kikeltek, megnőttök – tudom én.
Virágok nyílnak a domb kerekén.
Kis versek, vers-csírák – magok,
alig megötlött kicsi életek –

Nagyok lesztek ti, nagyok!