Az apám örömében
születésem felett
az udvarunkon egy csepp
olajfát ültetett.
Baljós sugallatú tett,
mint aki sejteti,
hogy sorsom megkísérti
a jó Názáreti.
Ahogy nőtt a fa, egyre
nagyobb lombot eresztve,
mintha ért volna benne
a sorsomnak keresztje.
Az olajfa árnyéka
életemre terül,
ott vagyok árnyékában, -
és mindig egyedül.
Skarlát-tüzű virágként
a szívem összeretten:
mindig csak az hagyott el,
akit nagyon szerettem.
Mások gyalázatától
a földre én esek;
a vesztemet kívánták
hitvány Heródesek.
Tövises gúny-koronát
fejemre hányszor tettek!
S a közöny korbácsával
naponta végigvernek.
Kit áldottam, adott szót
árulva az szegett,
áldó kezembe ő vert
legelsőnek szeget.
Ki ivott a boromból,
asztalomról evett,
legbőszebben kiáltá
a vad "Feszítsd meg!"-et.
S apám régen nem él már,
olajfánk is kihalt,
ám a gyötrelem fája
bennem mind'egyre hajt.
De már tudom, szememből
hiába hullnak könnyek,
a magam halálával
magam sem válthatom meg:
Csak a föld szomja enyhül
a dúsan ömlő vértől,
és senki sem kér étket
testemnek kenyeréből.
A Föld fölé feszülten,
félig halottra váltan,
nyüszítő magányomban
üres eget találtam.
Hát így a Mindenségen
elszántan ütve rést,
mégis Embertől kérek
értelmes szenvedést!
Nem félek áldozattól:
ha lehet üdvös célja,
boruljon hát fölém csak
az olajfa árnyéka!
U t ó d a l
Keresztanyámnak én
keresztfia vagyok;
pazar játék, hogy én a
"kereszt" Fia vagyok;
azazhogy én vagyok
a 'Fiú' a kereszttel,
kit minden kín marasztal -
és nem ereszt el...
