2010. április 5., hétfő

Lőrinczi L. Anna

Mert...

A torony évszázadok sóhajait őrzi rendületlen,
s némán figyelte rezdülését a csendnek.
Miért szeretsz? - kérdezted Kedvesem,
s az ódon falak összesúgva Téged ismételtek.
Láttam a gondolatokat cikázni íriszedben:
szivárványt csillantott szemedben egy sós csepp.
Miért is szeretlek...?
A Hold vajon miért szereti a Földet...?
Fáradhatatlanul kíséri égi útján,
örök időre összekötve.
Vagy a madár a végtelen kékséget,
melyben szabadon szárnyalhat kedvére.
És a tenger mélyén élő plankton
miért szereti a vizet?
Ki mondhatná meg azt,
hogy miért szerette Jézus az Embert!
Az Embert, ki megtiporta, meggyalázta, megölte!
Szeretlek...
Mert részemmé lettél,
mint része hegedűnek a vonó,
zongorának a húr,
gyökere a fának,
magja a gyümölcsnek...
Mert bőrömnek csak simításod ad színt,
mert ajkamra csak csókod lehel pírt,
mert tüdőm Téged lélegzik,
mert szívem nélküled
nem képes dobbanni.