2010. március 8., hétfő

Kutasi László

Tél a szigeten

Szigeten járok, messze
távolba visz tekintetem.
Nézem az ölelő hegyeket
körülöttem, a nyugvó
Napot, mely vörösen izzik
a télben.
Hideg van,
leheletem kis felhőpamacsként
mutatja: élek.
Nézem a fákat.
Kérgük fehéren, kopottan fedi fel
meztelen, évgyűrűkkel, forradásokkal
teli testüket,
körülöttük mindenhol halott levelek.
Felforgatott fekete föld.
Rajta, mint ritka felhő nyári égen,
friss fű zöldellik,
jelezve új élet létét a búcsúzó télnek.

Nincs senki, egymagamban állok.
Várok kicsit, tovább indulok.
Esteledik. A köd leszáll, körbevesz,
elrejt előlem földet és eget.
Lámpák sora, mint megannyi gyöngy világít tompán előttem,
én követem füzérüket.
Egy pad kontúrja tűnik fel,
kopott magányában, üresen. Felém integet.
Léptem neszét csak én hallom, egyedül ballagok,
csendesen.
A kő csak, mi cipőm alatt
finom, csikorgó hangot ad.
Úgy tűntem el a ködben, mint egy látomás.
A csendet, a szigetet nem zavarja
most már senki és semmi más.