2010. március 8., hétfő

Kováts Péter

A szomorúság anatómiája

Van, hogy kiszalad a lábunk alól a talaj.

Ha a szomorúság megül lelkeden,
nem létezik erő, mely megmentsen.
Nyílt seb, métely ez, mi lassan terjed,
s ilyenkor nem találsz boldog percet.

És könnyek szöknek szemedbe,
ok nélkül és váratlanul,
szorongás ül meg szívedbe,
néha megmagyarázhatatlanul.

Legyintesz rá, bár jól tudod,
nem hagy nyugodni a gondolat,
elég egy dal, elég egy hangulat,
beléd mar újra, bár titkolod.

S ha le akarod írni,
Vagy el szeretnéd mondani,
Barátodnak, vagy bárkinek,
Cserben hagy a képzelet.

Eltűnik a miért belőled,
köddé válik, elsuhan.
Nincs racionális válaszod,
csak mélyen ülő fájdalom van.

S kerülnek majd az emberek,
mint leprást, kinek szeméből
a fekete halál integet,
és rájössz lassan, téged már
Az álmok sem segítenek.