2010. február 3., szerda

Boda István

Annak, hogy írok

Annak, hogy írok, te is része vagy
száddal, szemeddel, egész életeddel;
valahogy, mint a virág-csésze, nagy
reám boruló fehér levelekkel.

Te is befedsz, mint árnyait a kert,
vagy melegét egy bokor őszirózsa.
Az ember lassan mindent elfelejt
s így lesz önmaga Káin gyilkolója.

De ami szép, az mégis megmarad
s őrzöm én is, hogy próbáim kiálljam.
Csak megbúvok még szempillád alatt
oly észrevétlen akár egy hazátlan.

Ne küldj el hát, a világ didereg,
egy falat szeretetért bármit adna.
Esik a köd, az esték hidegek.
A lélek hogy feküdjék ki a fagyra?