2009. november 26., csütörtök

Szabó Katalin

Csak nézlek, csak hallgatlak

Átformáltál, mint teret a határ
Mint akaratot a szelíd szó
Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar
Mint fekete téli estét a csillogó első hó.

Csak nézlek, figyellek
Szemhéjam rég belesimított
Téged tudatalattim rejtekébe.
Nevető ráncot vésett a szemem alá
Minden mosolyod
Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét
Ajkad pírrá válva arcomon
Erős válladon pihen este
Minden csüggedt, fáradt sóhajom.

Csak hallgatlak
Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt
Hangod árnyalata, mint a tenger színe
Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy
Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,
Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén
Mint szerelmes bennem fénylik a remény.
Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység
S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet
Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett
Szavaid tiszta felszínén.
Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként
Sötétül kék szemed felett
Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled
Kik hamis szavakkal álltak eléd
Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát
Én büszkén gondolom: te élsz!
Benned a természet szelíd, s vadsága
Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem.
Most csak hallgatlak, de nem hallak
Érezlek folyton
Ahogy leheleted a fülemben lüktet
Mikor vágyad hangtalan sikoltom.

Szemeddel nézek
S hangoddal szólok
S te értem látsz
Értem szólsz.
S mint vízben a két elem
Úgy váltunk mi eggyé
Úgy lett a szerelem nekem
A TE neveddé.