2009. november 9., hétfő

Kovács Anikó

Hajnal, öt óra

Csak morzsolom halkan a nevedet...

Az őszi hajnal rozsdás roncsain megállok,
- a féltés barna súlya átgördül szívemen -,
tiszta derengés emeli kolonc-igámat,
s viselem magamon bánatát a mának.
Keresem ujjaidat üres tenyeremben,
és valahol mélyen, legbelül
édes melegség támad:
mert te vagy a karcolatlan jeleken az ékezet,
a nap, mely ragyogva, de titokban ül
az ősz-csupaszította ágra;
a jódillatú, jóságos gyógyszerész,
ki óvatosan, kékcímkés fiolák között
tesz-vesz a patikában...
S ha titkok után kutatsz a rúnák rejtjeleiben,
az én egyszerű, gömbölyű válaszom
erre így felel: akárcsak te,
valaha én is e földből vétettem -,
s ha mégis különbséget keresel...?
Azt hiszem, van...Hisz’ hiába fáj,
én – neked – félek, talán nem,
de fordítva másként képzelem:
mert te vagy nekem maga a föld is,
és te vagy nekem mind a négy elem.

A szél tépett, elárvult lombok közé döfi
hűvös, büszke homlokát, játszi-könnyen
megsimítja a dércsípte fű elsárgult haját -
s ahogy állok e kataton némaságban,
olyan vagyok, mint kimondatlan emlék,
ki jelre vár, hogy ints,
hogy újra itt légy,
mondj örök búcsút minden kételyünknek,
hang nélkül,
folyékony-néma csendben, - kérlek… -,
ahogy patakban a fürge halak árnya rebben.
...és ha néha felsír szava kínzó félelmemnek,
ha létezne olyan rejtett hang,
amit még nem csendítettem meg benned:
ölelj át, hosszan ölelj, s nyugtass meg,
légy nekem az emlékezés kegyelme…
November ma megcsókolta dacos fejemet,
s az őszi csendben – titkon - hozzád elvezet.

Csak morzsolom halkan a nevedet...