2009. november 24., kedd

Bartalis János

A vers

Ne indulj neki azzal a versnek,
hogy abból úgysem lesz semmi.
Hogy fáradt vagy és törődött,
s vihar dúlta fel a lelked,
s tűzkatlanban izzik szíved.
Higgyed,
az utolsó pillanatban
valami
megment.
Eljön,
akinek el kell jönnie,
ami nélkül nem történik semmi.

Nézek a sötétbe. A csillagok
ma nem pislákolnak az égen.
A hóvihar,
amely tegnap jött –
hirtelen,
mind leverte a csillagokat s holdat.
Fehér lett az ég,
fehér lett a föld,
mint a fák zegzugos ága.

De a vers valahol mégis él!
hófelhők alatt, hófelhők felett,
zivatarokon túl –

És a vers az enyém,
mely új alakban tündököl
mindennap.

Ha éjjel tehetetlenül vergődöm,
párnámat tépve,
akkor ő reggel megjelen.
Belép a lelkembe
égi fényben, tisztaságban

– – s mint csillag fut felém.

Két karja liliomvirág,
amellyel átfonja nyakam.