2009. október 28., szerda

Kálnay Adél

Az idő már készül, hogy elrepítsen

Engem már nem sokáig látnak,
átadom magam a fáknak,
elég volt élni, épp elég,
életem nem volt semmiség,
munka csak és fájdalom,
panaszkodtam is, rossz nagyon...
De emlékszem, voltak más idők,
a képzeletnek szárnya nőtt,
s repített engem felfelé,
az elérhetetlen ég felé.
És emlékszem, voltak emberek,
jóságosak és kedvesek,
szavuk, akár az égi szó,
fenséges volt és biztató.
Emlékszem szépre, jóra még,
könnyezni tudtak egy emberért...
De jaj, elmúlt, mint a pillanat,
s nem ülnek már a fák alatt
a kedves nők és férfiak.
Nem ülnek már a padokon
a tétova, gyönge nagypapák,
nem bóklásznak céltalan,
épp, csak úgy, a parkon át.
Az árnyas, büszke fák alatt,
most szél kergeti az ott maradt
papírzacskót meg poharat...
Az idő már mindent elsodort,
mindent, mi jó volt, megrabolt,
s most rám les éppen, gondolom,
elém áll majd egy alkonyon,
elém áll, és rám kiált,
azt kiáltja, hogy nincs tovább!
Ölébe kap és száll velem,
végigrepít az életen,
ennyi volt, mondja, ennyi csak,
s nem nézi síró arcomat.
Ott állok majd a végtelen,
iszonyatos, nagy semmiben,
s hiába tudom, hogy létezem,
többé nem láthat senki sem.