Én két vers közt meghalok akár a fény,
és sötét árnyak csókolják néma szám.
Csak sodródom mint a száraz falevél,
ha szél tépi fáról őszi délután.
De hajamba virágot tűz az alkony,
s holló szárnyán repülnek a szavak.
És gyönyörű lányok gyűlnek a parton,
hogy fáradt szemem vízében mosdjanak.
Ilyenkor folyóként ölelem őket,
hiszen lemossák sápadt arcom sarát.
Smaragd hínárból mondatokat szőnek,
ajkamra szórva a vízesés zaját.
Már újra áradok elöntve földet,
bár lehetnék pór, ekeszarvnak dőlve.
Amint maga előtt rögöket görget,
nemlátó sorsába beletörődve.
