Rövidek ezek az esték.
Mire átkötözöm sebeim,
hogy ne vértől lucskosan omoljon eléd a versem,
- bár, mondják, rám férne némi vígság,
frissen buzogó vérpiros betűk halottfehér papíron,
lobogó meleg szín fájdalmas rímeimre-
mire elszorítom a tegnapot
s az üzletek, adók, tartozások között lüktető
lázas máról az átgennyedt kötést sziszegve lebontom,
mire a visszaköszönés nélküli találkozások sorra kifakadnak
s elfolynak a rontó, semmibe dülledő tekintetek,
mire kitörlöm a kicsinyes bosszúk fekélyeit és ajkamba harapva
sorra veszem valamennyi sajgó kelevényem, végül
tisztába pólyálom magam, ahogy anya gyermekét,
addigra bizony igen-igen későre jár.
Addigra már olyan késő van, hogy szinte túl korán.
A holnap még csak sejtés, zsibbadt tagokban rémlő
ezernyi volt kezdet, már majdnem tudás,
de még nem az. S épp ezért remény?
Hány holnap hullott el! Mögöttem ígéret hegyek,
kopár,
sziklás,
felsebzett táj.
Rövidek ezek az esték, - a most
tegnap és holnap határán. A vers átvérzett,
lefejtett gyolcs, - s mondd, miből kerül tiszta,
gyógyító kötés?!
