Lassan, akár az őszi árnyék,
ledőlnek némán a homokfalak,
mögöttük a liget titka fénylik,
az örökké tartó pillanat.
Furcsa hang emészti a csendet,
a remény most hiába hívogat,
végtelen tisztulás erdejében
bolyonganak a bölcsen szép szavak.
Végre már keresnünk kell, drága,
mitől gyógyulnak a szakadt sebek.
Ha felmerjük Isten árva könnyét,
vagy remegünk puszta éneket?
Üres bizonyság minden sóhaj.
Ha a tiszta szó végre felragyog,
akkor születünk meg veled újra,
akkor kezdődnek a hajnalok.
