Gombostű gombos végivel
- hogy át ne bökjem a sárga papírt -
sorsomhoz próbáltam
kerülni közel.
A vén bibliát csak felütöttem
és hagytam, hogy kezem
tagadott hit vezesse,
válasszon magának szót
szótagot, szóközt, írásjelet
szóval bármit ami
ha elhiszem, új tudáshoz vezet
valami holnapomról.
A véletlen adta szókavalkád
megannyi, bab, borsó, lencseszem
rejtette kiválogatható
bennük és mögöttük rejlő életem
elmúlt napjait, hogy higgyem
utal a jövőre is.
Régi játék, sokak magányos játéka ez.
Tudtam, nem fenti kéz vezet,
de mert az elme bomlik
ha hagyjuk, a légbe képzeltem
néhány jó szellemet,
élők és holtak nálam élt idői
itt maradt esszenciáját.
Csak böktem és válogattam
és félretettem és összeraktam
kincses mondataim.
Mikor elkészült, elgondolkoztam,
magam faragtam,
saját arcomat tükrözi:
„A tükör, mi vagyunk,
szavak,
s ha nem látod arcodat,
nem biztos,
hogy el is veszett.”
