Lehajtja szép fejét anyám,
Mint egy magányos fáradt napraforgó.
A csönd elindul, nagy öreg madár,
és vele tart egy állig gombolkozott angyal:
Kabátja tintakék, a gombja óarany,
És mint a postás házról házra jár.
Alighogy int, kihunynak mind a villanyok,
És minden óra csendesebben üt,
A tornyokban és itt lent mindenütt.
Ott áll anyám, az asztalhoz közel,
Előtte roppant könyv dereng, akárha víztükör,
S azt mondja hallghatóan: Jövel, jövel....
Ugyan kivel beszél?
Kit szólongat, mikor már elpihent a ház?
Teremtőm, jó Atyám, nekem is van fiam!
Tekints reá, ne szűnj meg őt tanítani,
Mert tőled vagyunk mi mindannyian...-
Így szól, s alig moccannak meg ajkai.
Az asztalon hullámzik a damaszt,
Amíg a ház fölé
Egy csillagot ragaszt
Egy óriási kéz.
Hallgasd meg őt Atyám! - mondom hamar.
Anyámat nézi minden égi bolygó:
Ott áll előttünk egy szép napraforgó.
