1
Hogy mondjam el neked? Itt állok életem
delén a napban.
Nem mondhatom, hogy könnyű volt
de negyven év után mégiscsak sikerült
nyarat teremtenem magamban.
Nagy tágas tájra látsz,
tengert érezni már folyóm fölött a szélben,
hűs halak pikkelye csillámlik mint az emlék,
gabonám aratásra érett,
füvem térdreborult és széna lett belőle.
Merítsd meg korsódat a habban,
legtisztább vizemet kínáltad mindig innom,
vetkőzz le, sütkérezz nyaramban,
még messze van az este,
a jegenyék fölött az égbolt még aranykék.
Ne engedd a napot leáldozni, szeress.
2
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
ege voltál az ágaimnak,
zöld éjszakámba takaródzom,
magammal együtt betakarlak.
S úgy elvegyül a lomb az éggel,
hogy ha válni kell, jön a hajnal,
te néha lomb leszel helyettem
s én egem kékjébe ölellek.
*
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
zöld eget alkottam magamnak,
énekemen tünődtem éppen,
amikor árnyamba feküdtél.
Fa voltam, erdő lettem.
Alszol, madárdal ébreszt hajnalomban,
szétnézel, átölel az erdő,
s nem találsz ki bozótjaimból.
*
Fa voltam, éltem, lombosodtam,
madár voltál, hazát kerestél,
fönnakadtál leveleim közt,
világítottál éjszakámban.
Nyár van, a nap nem áldozik le,
két hold ragyog fölöttem éjjel,
tóvá leszek, tükrömre szállnak,
hattyúm vagy, neked adom őket.
3
Énekeltem nekik, széttéptek a vadak,
de rád gondoltam és újraszülettem érted.
Most szörnyeim szivem kertjében alszanak
s néha szelíd kezed kelyhéből inni kérnek.
4
Hogy mondjam el neked? Itt állok delelőmön,
tájamat mutatom, erdőim fényben úsznak,
szőlőim arany szeme csillog,
nedvesítsd ajkadat körtéim dús levével.
Ez itt a hazám, amelynek nincs határa,
minden határ mögött új országom terül.
Virágom, vándorom, sirályom, bennszülöttem,
nézd, útjaim feléd sietnek, szállanak.
Egem kék útjain szép álmaim köröznek,
tollukon hajnalom gyöngyei fénylenek,
föléd repülnek és megrázzák szárnyukat.
Nyár van, hunyd le szemed, zuhogni kezd a zápor.
*
Nyár van, felhőtlen ég, zuhogni kezd a zápor.
Mosolyogj és eláll; csupa gyöngy a hajad.
Mögöttünk bozót. Fennsíkján éveimnek
arcunkba fúj a szél, szemünkbe tűz a nap.
Nézz szét országomon: itt hordozom magamban,
s magamban téged is, hogy legyen csillagom;
megleltem földemet, egemre rátaláltam.
Ház vagyok, a világ benéz az ablakon.
Tetőtlen palotám teteje fönn a mennybolt,
lábával asztalom a föld szivébe nőtt.
Hogy mondjam el neked? ülj mellém és megérted.
Nyárdéli énekét álmodja a világ.
5
Hogy mondjam el neked, hogy mennyi dzsungelen
s mennyi vak úton át jutottam el hazámig?
ott kígyóztak szived ködében, sejtjeidben.
Most fönn ragyog napom; fönn állok a tetőn.
Üdvözlégy, nyári nap. A hullámzó rozsok
arany habjai közt elindulok veled.
Nyár, béke, nyugalom. Kezedben egy csokor
búzavirág, lila bükkönyök a hajadban.
Megyünk, emeli a tájat a fuvalom,
meleg tenyerükön ringatnak a mezők,
s mögöttünk boldogan mint lagzisok mögött,
lobognak az utak víg, tarka pántlikái.
