Te lobogsz mint fény életem ösvényén.
Biztatóm is vagy, erősségem s egy kicsit álmom,
amint mind beljebb haladok e kusza erdőben,
ami az élet. Hajam ősz lesz,
mire az út végére érek.
Te ott állsz akkor is fenséggel előttem,
messze az út végén, magasan felettem.
Mert jó vagy te és tiszta vagy te,
mint angyal.
Szerencsésebb, mint én,
nem esendő ember,
ki a bűnök porából született.
Félig lelkemben élsz: én alkottalak
világontúli percekben –
és a földi sár be nem szennyezett.
A szürke élet pora be nem fogott,
mely rám havaz temetői havat.
Az idő ködéből kimagasodtál.
Le nem bírnak többé
évek, századok.
