I
Ne kérdd, mi szebb: a pipacson ülő,
Ecset-nem-érte aranytarka lepke,
Mely lesiklott, mint könnyű repülő,
S felszáll, mint szájról sóhajtás, remegve,
Vagy a vers, melybe kínból lopsz derűt,
Könnyből gyöngycsillogást, hogy szemnek tessék
Mert nem elég, hogy hallják mindenütt,
Kell hogy valahol végre megszeressék…
Nézd: dombra csavart patak-húron, rég
Megkezdett dalát pengeti a kő!
Te írsz, csatázol évről évre jobban,
De mondd, szavad fénylőbb-e, mint a még
Formát nem öltött vágy, mely születő
Bolygóként, szemed tó-tükrébe lobban?
II
Vers a világ. Fogoly tél álmain
Nőnek a termő lombok és szerelmek.
Az írás harc, a rosszra jó a rím,
Éjsötét sorok napfényért perelnek,
Varjú károg – de a kalász telik,
Bogár fúr – de a gyökerek dacolnak,
Vak tenger a teremtés reggelig,
De csengő kagylón nyílik már a holnap!
Vers a világ, szépsége rólad árad.
Gondolatod csillagköd-vonulás,
Hangodra a futó felhők megállnak.
Örök költemény sora vagy. Vigyázz:
El ne hibázd a szót, mert szégyenedre
Áthúz az élet és mást ír helyedbe.
