.jpg)
Házsongárd
Arcomba fú a rekkenő meleg,
Melyben aranyló felhők fürdenek.
Ledőlt márványok álomhangja kél,
És pőre fákon orgonál a szél.
Hó-forrázott krizantémok lobognak.
Nézem, mily lomhán alszanak a
holtak.
A messze völgyből kürtök hangja ér
fel,
És elvegyül az illatok szeszével.
Búsongó bánat, fájó csüggedés
Érinti szívem; hosszan int a múlt rám
–
Harcok, bukások, nemzedékek – és
Míg itt ülök letűnt korokba hullván,
El sem hiszem, hogy élek, s a
világban
Él még néhány dacos fenségű
társam.
1949
