Hűsítem lázas homlokom
A tompasárga dombokon.
Fáradt már, szertehullt a fény,
Pászmákban függ a szürkülő,
Hatalmas égbolt hátterén.
S minthogyha lent a város is
Törötten, lázasan tűnődne,
Belemereszti tornyait
A lustán hömpölygő verőbe.
Fanyar színekkel részegít,
S lengetvén borzas nyíreit,
Tündöklő képsorokká éled.
– Kimondhatatlan mosolyú,
Íme, újólag felidézlek!
*
Fordított távcsövén az ősz
Kicsinyít, formál, átfüröszt.
Messzibbé, igazabbá hullt
Körös körül a táj s az élet.
Messzibbé, igazabbá hullt
Talányos építőm, a múlt,
A lombok, melyek lánggal égnek,
A város és a testiség
Határát súrló messziség,
S a felszívódó, kósza fények.
Ez hát hazám. Fölötte ring
A lompos ég, az őszi restség.
Ez hát hazám. Így szabta rám
A rejtelmes esetlegesség.
Itt adatott élnem, miként
Minden élőnek: semmiként...
Tán csak hogy torkát el ne messék,
Hogy megértsék és megszeressék.
Mélyen a tárt utcákba látok,
S a felderengő köveken
Idegenekké vált barátok,
Elpártolt, szép szerelmesek
Eleven képe villan át,
Bontván a múltak fátyolát.
Kitárultok-e hát viharzó,
Mélységes utca-katlanok?
Szétfoszlik-e sötét-talányú,
Megfoghatatlan titkotok?
Valljátok-e, hogy öblötökben,
Hol egész múltam egybehullt,
Nincs, aki értsen és szeressen,
S meghalván egy nyugalmas esten,
Nem lenne tán, ki eltemessen?!
Holott még simán domborul
Szép homlokom; s ha társra leltem,
Soha nem látott fénycsodák
Villannak mély tüzű szememben.
Jóízű ajkam nem remeg,
S nem botlik, hogyha igazat szól.
Mesék járják az emberek
Között hatalmas alkatomról.
Enyém a szépség, s mindenek
Fölött enyém a ritka hűség,
A tisztaság s az istenek
Hatalmát vívó egyszerűség!
Súgd, messzezengő énekem:
Kik nem szeretnek, tébolyultak.
Halljátok, volt szerelmesek,
Más néven újratébolyultak:
Se győztesek, se tompa bölcsek:
Gyávák, töröttek voltatok,
Nem lévén eléggé erősek
Megérteni hatalmas álmom,
Lebírni kényszerű magányom.
Immár te harcolsz csak velem,
Másik magam, szép kedvesem,
Téged rejt magvaként a város.
Te látod csak: kit érdeme
Lökött ide, vagy szégyene
S hasonló hozzánk: mind magányos,
Ődönghet gyémánt-terhivel:
Magány fogadja, fonja mélység.
S bár tudja: nem elég a szépség,
És sejti: azontúl mi kell,
Kővel borítja száz keménység.
Vívd meg hát kőbe tornyosult
Magányosságom sok keservét.
Vívd ki fölöttem bonyolult
Ragaszkodásod győzedelmet.
Jaj, zúzza szerte ostromod
Kő voltom titkát, röggé haljon,
Hogy közös életünk konok
Növénye végül felfakadjon.
Rója a várost két magányos.
Magasba néző, tiszta lelkek.
Mi születhet e vak világon,
Ha egymásra ezek se lelnek?
Ha nem szórják tudván, akarván
Egymásra vágyuk hímporát:
Bomoljon égre magasodva,
Nőjön viharzó századokba
A kéttövű, közös virág?!
Hűsítem lázas homlokom
A tompa sárga dombokon.
Fáradt már, szertehullt a fény,
Pászmákban függ a szürkülő,
Hatalmas égbolt hátterén.
Elnézem lent, a tompa fényben
Sugárzó messzi ablakot
A könnyű függönyt és mögötte
Derengő kedves alkatod
S üzenem: tárd ki börtönöd,
Szeress, akár az ősrögöt
A szívó ajkú lágy gyökérzet.
S gondom lesz rá, hogy tudjanak,
Rólad a hálás ezredévek.
(1952)
