Székely János

Kéziratok

Ím, itt az írás, mely sosem fakulhat,
Mert vérrel írták mindenegy sorát.
Százszor betoldta, százszor húzta át,
Míg izzadozván meglelé az utat

A buja jelzők sűrűje alatt
A mezítelen lényeghez, a maghoz,
Vagy más nevén: az élő gondolathoz,
Amelyre szennynek árnya sem tapad.

És íme: gyöngyöt izzadott a szóból!
Tán rossz író, de nagy írástudó volt,
Ki megsejté az írott szó becsét.

S e mappa, melyet csonka műve tölt ki,
Konok, magányos lelkét úgy megőrzi,
Mint árva gyermek holt szülők szemét.