igen Jánoskám a versnek valóban vége
nemcsak azért mert nem kell senkinek
hanem oly ritkán villan egy-egy sornyira
mint meteoritek csóvája vagy holdfogyatkozás
a szavak képtelenek eltávolodni tőlem
szárnyuk lefoszlott mint a bársonyfüggönyök
falusi kultúrházak fűtetlen színpadán
ott áll pedig még a kis recsegő pódium
Petőfi állt a hídon valaha
itt is megkísérelte olykor a feltámadást
libbentek a szárnyak de ajtón ablakon túl
nem juthatott sem csatadal sem egy gondolat
szavuk fogyott a füleknek
szavuk fogyott a szemeknek
szavuk fogyott a kezeknek
csak azt végzik el amit a lét parancsol
de szava fogyott a létnek is
s a szavafogyott létben cikázunk
mint az elektronok
csukott szájjal mondom már a verset
beszívom kongó termek poros illatát
a felfordult székek lába tapsol
s a sötétség fölkiált: VIVÁT!
